Nem könnyű egy sportoló helyzete egy olyan országban, ahol szeretett sportága be van tiltva. Úgy is fogalmazhatunk, szinte lehetetlen. Ám a sport éppen ettől oly nemes dolog, mindig feljebb, előrébb jutni, elérni az elérhetetlent. Vagy a lehetetlent.

Mansour Bahrami teniszezőnek állt szülőhazájában, Iránban. A lehetetlenre vállalkozott, és ez ki is derült, amikor a káprázatos tehetségű fiatalember az adminisztráció falaiba ütközve rájött, vagy elhagyja otthonát, vagy szögre akaszthatja az ütőt. Nos, teniszrajongók millióinak szerencséjére előbbi mellett döntött és új hazájában,Franciaországban már végre annak élhetett, ami mindig is az álma volt. Persze egy kicsit elkésett, harminc felett profinak állni még anno, a nyolcvanas években sem tűnt túl bíztató vállalkozásnak, ám Mansour tündöklő zsenije még így is megállíthatatlannak bizonyult.

A párosra koncentrálva, ahol azért jóval hosszabb egy játékos karrier, behozta a több mint tíz éves lemaradást, két tornagyőzelmet is aratott, méghozzá 33 évesen, sőt pályafutása csúcspontjaként Eric Winogradsky oldalán bejutott a Roland Garros férfi páros döntőjébe is. Ennél sokkal több azonban már nem fért bele, az idővel még ő sem vehette fel a harcot, ám egyértelmű volt, a teniszvilágban szükség van arra, amit Mansour tud – nincs még egy ember, aki ennyi mindenre képes a labdával, aki meghazudtol minden törvényt, ami a kis sárga filcgolyóra vonatkozik, és nincs még egy ember, aki ennyire el tudná varázsolni a közönséget. Az egészben pedig az az őrület, hogy minden, amit csinál, olyan magától értetődőnek és egyszerűnek tűnik, hogy az ember maga is úgy érzi, ez semmiség. Érdemes kipróbálni, ez nem semmiség, ez maga a minden. Vagy a lehetetlen.