A svédek szerények, csendesek, visszafogottak, végzik a dolgukat és néha-néha kirúgnak a hámból. Valami ilyesmi képet fest az ember, ha a svéd sportolókra gondol – Borg, Wilander példája legalábbis megenged ennyi sztereotipizálást.

Robin Söderling vagy nem svéd, vagy egy úgy kor új skandináv teniszezőjének prototípusa. Az 1984-ben, Tibroban született Robin ugyanis mindent másképp csinál, mint elődei – ifjúkori őrjöngések, műsorok, a pályán meglepő mértékű érzelmi kitörés, relatíve késői berobbanás az elitbe, mintha ez a fiatalember elhatározta volna, hogy szakít a hagyományokkal, és saját útját járva ér fel a csúcsra.

Jó úton jár, főleg, mióta Magnus Norman értő kezei terelgetik energiáit a hasznos mederbe. A – szintén – halkszavú Norman segítésével sikerült megtartani Robin legnagyobb erényeit: bátorság, lelkesedés és hit önmagában, így megszabadulhatott a hátráltató tényezőktől, mint a türelmetlenség, lustaság és túlzott impulzivitás.

Robin mára egy rettenetesen erős játékossá vált, olyan fegyverekkel, melyeket bármelyik elitkommandó örömmel fogadna. Söderling folyamatosan képes a kétszáztíz kilométer felett adogatni, tenyerese és fonákja az alapvonalról szinte tarthatatlan, és ami ennél még fontosabb, akaratát bármi áron érvényesíti a pályán.

Nem alkalmazkodik, hanem szinte rátelepszik ellenfelére, aki kizárólag abban bízhat, hogy a svéd esetleg túlüti magát. Nem véletlen, hogy már a legszűkebb elit skalpjait is begyűjtötte és láthatóan tart tőle mindenki, beleértve Nadalt és Federert is. Az idei év volt az igazi áttörés, Norman munkája is láthatóan beérett, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a döntő Párizsban, ahol csupán minden idők legjobb salakjátékosa tudta őt legyűrni. Söderling a legszűkebb elit tagja lett, simán felnőtt a nagy négyeshez, és ki tudja, mikor előzi be őket?