Kevesen gondolták, hogy bárki is képes lesz továbblépni az elegáns, csendes, ám annál hatékonyabb Björn Borg által épített úton, s tán még kevesebben gondolták volna, hogy ilyen hamar méltó utóda lép színre. Azt pedig, hogy egyszerre két csendes svéd fogja ostromolni a tenisz trónját, nos, talán senki.

Persze Stefan Edberg sikerei a felnőtt mezőnyben egyáltalán nem az égből pottyantak le hozzánk a Földre, hiszen 1983-ban juniorként már letette névjegyét... mit letette, olyasvalamit hajtott végre, amire eladdig senki sem volt képes. Grand Slam-et nyert, vagyis elhódította mind a négy szent tenisztrófeát. Hogy innen egyenes út vezetett a világelsőségig? Korántsem. Olyan erős és sűrű mezőny, mint amilyen az ő idejében, sem előtte, sem azóta nem volt a tenisz világában. Képzeljük csak el, amikor kezdte, 1983-ban, még McEnroe és Connors uralkodott, Lendl és Wilander idejében lett szupersztár, majd jött Becker (kettejük története egy külön könyvet is megér), s a következő generáció az élen Sampras-szal, Chang-gal és Agassi-val.

S, hogy miért a fenti jelző? Számos összetevőnek köszönheti. A hihetetlenül elegáns megjelenésű, vékonydongájú, majd százkilencven centire nőtt Edberg, ellentétben a nagy előddel igazi támadó játékos volt, akit az sem rettentett el, ha meccsenként negyvenszer elütöttek mellette, miközben ő a hálót ostromolta. Arcán angyalivá üdvözült félmosollyal támadott le minden labdát, és az sem érdekelte, ha ezt a Roland Garros téglaporos salakján kell végrehajtania. Ment előre, rezzenéstelen arccal, és sosem adta fel. Ilyenre pedig csak egyféle szerzet képes – a ragadozó. Sokan engedtek a csábításnak, hogy hagyják magukat becsapni a félénk, visszafogott külső, vagy az azon a szinten minősíthetetlenül gyenge tenyeres által. Mire felocsúdtak, már a hálónál találták magukat, értetlenül szorongatva a győztes kezét.

A szerva-röpte játék Edberg számára maga volt az evidencia, melyből akkor sem volt hajlandó kilépni, amikor rosszul állt a szénája. Hosszú távon persze mindent az eredmények igazolnak, vagy cáfolnak. Nos, Edberget ilyetén nem szükséges megvédeni. Összesen kilenc Grand Slam trófea, ebből hat egyéniben, hatvan ATP tornagyőzelem, négy Davis Kupa siker, világelsőség mind egyéniben, mind párosban, a több mint húszmillió összeteniszezett dollárról nem is beszélve. Mindezt tizenkét év alatt, amely számos mérföldkővel ajándékozta meg a teniszért rajongók millióit. Volt olyan három év, amikor kizárólag Edberg-Becker döntőt rendeztek Wimbledonban, volt, hogy minden döntőt megnyert, ahová csak bejutott és volt, hogy Davis Kupa-béli harcostársát, Wilandert győzte le az Australian Open döntőjében. Edberg nevéhez fűződik egy másik történelmi tett, igaz, ekkor porszem került a gépezetbe – az 1987-es Roland Garros döntőjében drámai, ötszettes csatában maradt alul az akkor mindössze tizenhét éves Michael Chang-gal szemben, méghozzá úgy, hogy az elődöntőt a két nagy rivális, a két szerva-röpte király, Becker és ő vívták. Ha az meglett volna...

Nem lett, de ez így utólag teljesen rendben van. Edberg ettől függetlenül a sportág halhatatlanjai közé került, egyfajta védjeggyé vált. Ha valaki kíváncsi, hogyan kell viselkedni a teniszpályán, ha szeretné gyermekét a lehető legjobb modorra tanítani, miközben nem akarja kiölni belőle a ragadozót, vetítsen le neki egyet Edberg nagy meccseiből. Akármelyiket.