Nem biztos, hogy van olyan ikonja a franciáknak, aki huszonöt évvel legnagyobb teljesítménye után még mindig ekkora népszerűségnek örvendene. Yannick Noah 1983-ban olyan siker ért el, amelyre előtte (és sajnos azóta is) kizárólag a Három Muskétás volt képes: otthon, hazai közönség előtt hódította el a gallok legbecsesebb trófeáját. Ez már csak azért is különleges teljesítmény, mert a bohém francia személyisége és addigi eredményei alapján nem sokan gondolták volna, hogy két hétig is képes ilyen szintű koncentrációra és teljesítményre. A közönség, minden elegáns társaság és persze a hölgyek kedvence úgy lett Roland Garros-bajnok, hogy közben minden mérkőzésén belefért egy kis bohóckodás, valami trükk, vagy olyan megoldás, amelyet illett volna azonnal levédetni a Jogvédő Hivatalnál. A világ legnehezebb ütését - a fonák fej feletti lecsapást - egészen biztosan ő fejlesztette tökélyre, olyannyira, hogy azóta sem volt képes azt senki reprodukálni.

A franciák persze nemcsak trükkjei és varázslatos személyisége miatt zárták különösen szívükbe, sőt még csak nem is feltétlenül a Roland Garros-diadal miatt. Noah ugyanis tagja volt annak a francia csapatnak, amely 1933-óta először jutott be a Davis Kupa döntőjébe, ezzel visszaadva a gall tenisz- és sportrajongók elveszettnek tűnő hitét. Jóllehet, a francia szív számára oly kedves trófeát akkor nem sikerült elhódítani, Noah tett róla, hogy befejezze a „befejezetlen ügyet”: 2001-ben szövetségi kapitányként végre megragadhatta a Kupát, amiről anno épphogy csak lemaradt.

Noah számára persze a sikerből sosem lehetett elég, így hamar a médiaérdeklődés középpontjában találta magát, adoniszi alakját fotósorozatok, arany torkát pedig aranylemezek és listavezető dalok örökítik meg, immár az utókor számára is. A kameruni születésű Noah, aki tizenegy évesen költözött Franciaországba, szakított afrikai gyökereivel, és a reagge-ben találta meg önmagát. Több listavezető dal is fűződik a nevéhez, melyeket a mai napig boldogan elénekel bármerre is jár a világban.