Mi lett volna ha? Ez jut az ember eszébe, akárhányszor csak Musterről ír. Az a tragikus baleset 1989-ben Key Biscane-ben úgy tűnt, kettétöri a kor legtehetségesebb junior játékosának karrierét - hogy nem így lett, az már tényleg az emberi akaraterő és a hit diadala. Muster abban az évben lett az első osztrák, aki bejutott az Australian Open elődöntőjébe és a világranglista legjobb tíz játékosa közé, Key Biscane-ben pedig már a döntő és Ivan Lendl várt rá, amikor egy autó elütötte. Senki sem volt benne biztos, hogy egyáltalán a pályára visszatérhet, a fotó, melyen a „Vasember” kerekesszékben edz a harmincfokos hőségben, azóta bejárta a világot.

Thomas Muster ezek után lett a „salakkirály”. 1995-ben tizennégy torna döntőjébe jutott be, és ebből tizenkettőt meg is nyert, köztük a Roland Garrost. A következő évben a történelem második legidősebb játékosaként, 28 évesen világelső lett, ezzel megkoronázva káprázatos karrierét. A tenisztársadalom egy része maga sem tudta feldolgozni az osztrák fiatalember sikereit, sokan kritizálták, hogy ő csak salakon képes komoly teljesítményre, ami láthatóan bántotta Mustert.

Neki többé nem volt elég a salakkirály jelző, többet akart, és végül, épp ott, ahol minden véget érhetett volna, megkoronázta a fényes karriert. 1997-ben Key Biscane-ben, kemény borításon, ott, ahol pályafutása majdnem véget ért, végigverte a világot, és bebizonyította, az ember bármit elérhet. Visszavonulása után régi hobbijainak kezdett hódolni: fejlesztette dobtudását, amelyet tavaly Budapesten párszáz szerencsésnek meg is csillogtatott, és elmélyült az absztrakt festészetben is. Ismerve eltökéltségét és mentalitását, egyszer talán a nagy Hundertwasser örökébe lép.